Puppet master

Egy csendes csütörtök délutánon kezdődött minden. Az idő eltelt a sulinak vége de a napnak korán sincs . Ugyanis időre megyek és nem is akárhova. Pszihológushoz. Igen, jól látod. Oda. Az emberek többsége akik ismernek fel se fognák hogy nekem, minek? De bizony néha kell hogy jól át túrják az ember agyát. Odafele merengve bevettem egy nyugtatót hogy ne kapjak düh rohamot ha túlságosan sokat kérdez de amikor már a felét elszopogattam a tablettának ki is köptem elvégre nem vagyok én gyógyszerfüggő. Odaértem elpöcköltem a cigi csikket és becsöngettem. A nő már készült rá hogy jövök és szerintem minden bátorságát összeszedte hogy beengedjen, de probléma nem volt. Elmeséltem neki mindent hogy mi történt az utóbbi időben és hogy mennyi vágyam és álmom van . Elmondtam neki az álmaim amikre emlékeztem és hogy mennyire tudom befolyásolni az embereket , de azt is hogy mennyire utálom őket és lenézem mindet mert egy alsóbbrendű életforma. Elmondtam neki , hogy az én világom már más asztrális síkon fut ugyanúgy mint szerelmemé és bátyámé és hogy ők rántottak fel erre a szintre amire talán eddig nem voltam felkészülve. Végkifejletként kijelentette hogy az emberek akik körülvesznek, természetesen két kivétellel, mindet csak mint bábot használom és ezt élvezem. Tökéletesen eltalálta. Az emberi faj, mint fogalom nálam eléggé magas szinten van ezért az iskola többségét nem is tekintem annak. Azt is megállapította hogy a düh rohamaim és az érzelmi kitöréseim illetve a folytonos fáradtságom a depresszió előjeleire utalnak. Na pont ez az a válasz amitől rettegtem. Depresszió. igazából sok változást nem vettem észre eddigi életvitelemben nem sok minden változott de őszintén szólva nem is akarom hogy sok minden változzon. Az ember olyan amilyen úgy viselkedik ahogy. Nem kell mindig mindent megváltoztatni. Ezt a kis történetet azért írtam le hogy aki még nem ismer az most megtudja milyen a valódi énem és aki ismer vagy legalábbis azt hiszi most megtudja hogy milyen vagyok a valóságban. Természetesen két ember ismer eléggé ahhoz hogy ezt bebizonyítsák, de ők azt az oldalamat látják ami a valóság. Azt az idióta folyton nevető, mindig viccelő és bizalommal teli arcot. A többieknek marad a szokásos.