Egy este, röviden.

Csend. Magas sarkú kopogása. Halk jó kívánságok, majd csók csattan. Itt vagyunk.

A csendből ordítozó tömegbe jutottunk. Lökdösődés, dulakodás, ordítozás. Ez lennék én? Jó helyen járok? Ja persze, Ő. Ki másért jöttem volna el ide? Kínomban mosolygok a körülöttünk lökdösődő csőcselékre. Istenem, ha ezen túl leszünk...

Füst, fények, hangzavar. Integető emberek, gyanúsan kémlelő személyek, akik csak arra várnak , hogy részeg légy és megkapjanak maguknak, mikor nem tudsz magadról.

Eltelt az első óra. Kezd fájdalmat okozni az ottlét. Nem tudom hol van Ő akivel jöttem és nem tudom miért nincs velem. Majd egy kérdés: - Jól vagy?- kérdezte, An-chan. Ki más? Néha tényleg mintha anyám helyett lenne anyám. - Nem tudom - Jött a válasz valahonnan.

És csend. Eltűnt minden. A fények, az emberek az élet. Sötétség. Vészes szívdobogás és hányinger, de hol vagyok? Jönnek a hangok. Lassan, de biztosan. Elájultam. Első gondolatom az volt, hogy hol van Ő? Lassan lábra állok, de nem kellemes. Nem érzem magam a talajon. Eszembe jut a nyár az életem lepereg előttem mialatt a tömött folyosón végigmászok a fal mentén. Hol lehet? Nem találom. A mosdó. Oda kell mennem.

Ismét hangzavar, emberek és ott van ő. Oda lépek mögé és meghúzom a pólóját. - Elájultam.- Mondtam csendben szomorúan, mivel tudtam az én estémnek itt van vége.

Sosem láttam még olyan kétségbeesett arcot, mint akkor az övé volt. Talán tényleg erről szól a szerelem. Egymásról. Sírás kerülget, de leküzdöm magamban és nagy nehezen rá erőltetem, hogy maradjon. Legalább ő érezze jól magát. Csókok százai után nagy nehezen elváltam tőle. Mire kijutok az utcára már zokogok, de muszáj lefeküdnöm otthon, mert meghalok.

Mire hazaérek már meg fagytak a könnycseppjeim és apró jégcsapokként lógnak le arcomról. - Le kell fürödnöm .- Gondoltam és már vettem is le a pólóm. Amint levetkőztem Rá gondoltam majd az órára pillantottam. Elragadt a sötétség és lezuhantam a mélybe.

Megint. Megint elájultam. Hol van Ő? Hol vagyok én? Mióta vagyok itt? Miért ragad a fejem a padlóhoz? Kérdések ezrei merengtek bennem, de csak egy érdekelt. Miért vagyok egyedül? Lassan felültem majd letekintettem a padlóra. A padló a maga vöröses arcképével vissza nézett rám és annyit mondott: " Ez megint a te hibád...De tudod talán így van rendjén. "