Hikage from B-616

Sötétség. Mindenhol. Halk csepegéssel tudatja velem a vér mely a földről az ég felé csöpög, hogy álmodom. Egy pillanat, egy lágy fuvallat és a dermesztő hideg meg fagyasztja arcom, de mégis kellemes. Előttem lebeg valaki arcát nem látom, de hangját felismerem. Igen ez Ő. - Kelj fel! Kelj fel!- kántálja, de nem veszek róla tudomás, inkább neki dőlök a falnak és nézem tovább a cseppeket, melyek az ég felé szállnak. De a falnak, nem olyan a tapintása, mint a szobám falának és még az állaga sem ugyanaz. A fekete ruhás alak mögött , most még többen jelennek meg, s mind ugyan azt kántálják.

Hirtelen zajt hallok, a szél egyre erőseben fúj, a dermesztő hideg már a csontomig hatol. Mi lehet a baj? Hisz mind ez oly gyönyörű.

Majd kinyitom a szemem. Az ablak párkányon ülve a hóban már el lilult testem reszket. Alattam a hat méteres mélység. Csak az jelzi hogy baj van, hogy a kezemből lassan lecsurgó vér lassan tócsát alkot a hóban. Álmodom? Nem, nem az kizárt. De ébren sem lehetek! Hirtelen még egy utolsó fuvallat megremegtet, majd határozatlanul bemászom az ablakomon. Zokogva bújtam vissza az ágyamba, át fagyottan, vizesen, véresen.

Csak álom volt, csak álom volt.-Gondoltam, s behunytam a szemem.

Az ébresztőm csengésére keltem és rendkívül jó kedvűen. Rémálmom teljesen elfelejtettem és már kezdetem volna neki a napnak, de megdermedtem rémületemben. A kezem. Nem az ereimnél, hanem ott ahol a legkevésbé sem számítottam rá, ott ahol meg álmodtam. A kezemet átszelő több vékony vörös csík és alvadt vér mintázta. Az ablakom elől minden elpakolva és apró víztócsák jelezték, hogy ott jártam. Sietve kinyitottam az ablakot, majd le pillantottam. Apró vér tócsa éktelenkedett a szűz hó tetején és szinte gúnyosan nézett vissza rám.


Nem álom volt, a valóság akart megölni engem.